Képzet?

Mi mindennek van ritmusa? Zenének? Zajnak? Szívverésnek? Élőnek? Tárgynak? Anyagnak? Talán rendszereknek. De vajon ritmus-e az, ami ismétlődik? Spotaneitás? Hatás-ellenhatás? Na de hogyan is függ ez össze a zenével? Egészen jó kérdés számomra is. Bogányi Gergely zongoraművész egyik mesterkurzusát hallgatva a következő mondatra kaptam fel a fejemet, ami azóta többször is felszínre törte magát emlékeimből: “Nem pontos ritmust kell játszani, hanem élőt!” S tényleg. A zenei előadás, magának a zenének az egyik alap problematikája véleményem szerint az, hogy a halott, nyomtatott szöveget valamilyen módon életre keltsük. Ez sokkalta bonyolultabb, és nehezebb feladat, mint azt esetleg elsőre gondolhatnánk. (Bár ki tudja, valaki e soraimat olvasva már erősen bólogat, mások esetleg eképp vélekedhetnek: Ennek még csak most esik le? Ezért külön bejegyzést kell írni? Nem egyértelmű?) Egyrészt nagyfokú elvonatkoztatási képességet igényel magának a notációnak az első benyomásait legyűrni, és adott esetben prekoncepciók képződését megakadályozni. Hiszen első látásra lehet valami bonyolult, játszhatatlan, s aztán a kulccsal nyitva ugyan az a zár olajozottan nyílik, s talán nincs is szükség másra. Fordítva is. De hogy ne menjek választott témámtól túlságosan messze, arra szeretnék rávilágítani, vagyis inkább nyíltan gondolkodni azon, hogy miféle traszformáció mehet ilyenkor végbe. Hogyan társul a képzet? A kottaszöveg képzete, avagy (nyíltan feltüntetett programzene esetében) az alkotás címe, előadói utasításai? Harmóniák? Menetek? Folyamatok? Élmények? Minden bizonnyal ezek összességéből áll elő egy egyfajta összeg, amit megvalósítani próbálunk, igyekszünk. Hangszereink (kivétel az énekesek, de tulajdonképpen mindenki, aki énekel)mind-mind élettelen anyagból állnak, különböző minőségű, szerkezetűekből. Kotta-Elképzelés-Közvetítő-Hangszer-Hullám. Miféle tranzakció zajlik? Számomra egészen különleges szerkezet ez, és csodálatos, elgondolkodtató, ami történik egy olyan előadáson, amikor úgy érezzük: “Állt a levegő” “Füstölt a zongora”. Érdekel magának az előadási helyzetnek is a pszichológiája, és az azon túlszárnyaló, túlmutató traszncendenciája is. Mert igenis van. Magamon úgy tapasztaltam, hogy bizonyos állapotaim vannak. A csúcsélménynek számító abszolút elérendő, vagy irányadó élmény az, amikor már úgy tudok valami reprodukálni, hogy magam is csak szinte megfigyelője vagyok tevékenységemnek. Tudom, hogy játszom. Látom az ujjaimat. Érzékelem a külvilágot, s még azt is, hogy a hátsó sorban valaki köhög, a hozzám legközelebb ülő személy pedig bal kezem oktávtechnikáját kíséri figyelemmel. Miféle módosult tudatállapot ez? Ez lenne az a bizonyos flow-élmény, amikor valamit úgy teszünk, s fejtünk ki nagy erőt, használunk fel nagy energiákat, hogy mégsem terhel meg? Nem tudom. Mindenesetre szeretném, hogy azok a művek, amiket játszom, s majd a jövőben megtanulok, előadok, azok eljussanak a birtoklás, átszellemülés olyan szintjére, amin a fentebb leírt módon tudom magamat működőként, és előadóként megélni.