…mert hát hová máshová is lenne való egy előadás, mint a színpadra? Mi más értelme lenne egy zeneműnek, vagy bármilyen művészeti alkotásnak, minthogy a publikum elé kerüljön? De hogy zenészként a saját szakterületemre fókuszáljak: Mit viszünk mi magunkkal, amikor a közönséggel találjuk szembe magunkat?
Mind-mind érdekes, és számomra sok fejtörést, mondhatni szellemi munkaórát megdolgozott kérdések ezek. Tapasztalataim ha nem is a legszéleskörűbbek, hiszen előadóművészként én még talán fel sem léptem, de érzeteimet, viszonyulásaimat hitelesen meg tudom osztani úgy gondolom. Itt valahol két részre is szakadok: Egyfelé, amikor begyakoroltan, más szerzők művét játszom, megint másképp, amikor pedig improvizáló\zeneszerző, de legalábbis kreativitását megélő emberként vagyok jelen az adott eseményen. Sok megfigyelést végeztem már magamon, néha talán túlságosan is sokat, ami egy-egy koncertszereplés rovására is mehetett akár, de ezek nem elvesztett lehetőségek, vagy tragédiák, én úgy gondolom.
Szinte mindig nagyobb problémát okozott zeneszerzők műveit előadni, mint a sajátjaimat. Bár kétségeim mindkét esetben vannak, ám a tudat, hogy improvizatőrként én magam olyankor zeneszerző is vagyok valahogy nagyobb szabadságot adnak. Nincs feszengés egy félreütött hang miatt, bennem van a lehetőség, hogy azt bármilyen módon belefoglaljam az egészbe, és akár tovább alakuljon a “mű”. Persze élő egyenesben. Valamiért engem ez nem feszélyez, amikor már ott vagyok, és csinálom, hogy mások is hallják. Olyankor mintha minden megszűnne létezni körülöttem, és mélységesen egyedül vagyok egy egészen más tudatállapotban. Meditáció. Kvázi. Beethoven Op.110-es Asz-dúr szonátájával kapcsolatban voltak hasonló tapasztalataim, ám csak pillanatokra: Mintha betekintést nyernék egy “lényegbe” ami maga a mű, ám én még nem tartok ott, hogy ezt máskor is elő tudjam hozni magamból. Rejtély, és titok. De talán éppen ezért lehet egy művet egy életen át játszani, mert mindig van benne újdonság, és elérhető, addig meg nem tapasztalt dimenziók, összefüggések. Másik példám Liszt Ferenc Weinen-klagen variációi, amit immáron harmadik éve játszom, s tanulom egyfolytában. Amikor hozzányúlok hónapok elteltével, egyre kevesebb, és kevesebb erőfeszítést igényel “felújítani” , és aztán továbblépni vele. Ami egyszer csúcs volt, legközelebb már kiindulópont szinte. A csoda abban rejlik, hogy ez mindenki számára egyéni úton történik meg, soha meg nem ismételhető módon. Hiszen nincsen egy hangszeren kétszer teljesen egyformán leütött hang. Legfeljebb a gépek képesek előre kiszámított, végtelen tizedesjegyű “pontossággal” az ismétlésre. És még ők is függenek valamitől (legalábbis egyelőre): Tőlünk. Kicsit most elkanyarodtam a bejegyzés címétől, de nehéz konkrétan a témánál maradni. A színpadon fellépve egy zongorista minden egyes gesztusa önmaga kifejeződése. Tudattalanul is. Vajon cél-e hogy a tudattalant feltérképezzük? Vagy legyen az úr a felettes én?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: