Pályámra készülve a tanítási gyakorlatok alkalmával számos hiányosságommal találkoztam, ami ismereteim átadását nehezíti, illetve felkészültségem mértékét kérdőjelezi meg némileg. Összhangzattani, zeneelméleti, formatani tudásom hézagaival, illetve egy bizonyos szinten túli nem létével viszonylag tisztában voltam, ám egészen más akkor ezekre gondolni, amikor még csak magamnak kellemetlen, ellenben ha tanárként csendben maradok, vagy válaszolni nem tudok alapvető fogalmakra, akkor az inkább a “ciki” kategóriába esik. Így hát el is határoztam magamat a tudatos felkészülésre. Első körben összeállítom saját magam anyagismereti bázisát legalább az alapfokú oktatásból kivezető szintig, majd a megfelelő kiadványok beszerzését kezdem meg tanulmányaim befejeztével. Nyilván nem a teljes általam kijelölt irodalmat, de legalább egy részét elsajátítom egy olyan szintig, amivel már meg tudom mutatni minden gond nélkül szándékaimat, invencióimat tanítványaimnak. Úgy gondoltam, hogy anélkül sem léphetek be egy intézmény falai közé tanárként, hogy a klasszikus összhangzattan alapjait képező funkciókat, és a köré épülő folyamatokat minden hangnemben, helyzetben probléma mentesen játszani tudjam. Hallásom tudatos fejlesztését is előirányoztam különböző gyakorlatokkal, illetve ének\zongora játékkal, illetve hangközök éneklésével, azok helyes felismerésével első sorban. Hogy túlságosan sok, és elviselhetetlen mértékű súlyokat, feladatokat ne aggassak magamra, így a violin, és basszus kulcsok olvasásán kívül már nem tekintek. Legalábbis egyelőre. Az alapvető olasz nyelvű előadói utasítások magyar nyelvű megfelelőjét, illetve azok értelmezését, a hasonlónak tűnők közti különbség feltárását, tudatosítását szintén minimumnak tekintem magamra nézve. Önmagamat ismerve energiáimat inkább a kompetenciáim felfedezésére, elismerésére fordítom, mintsem hogy feltétlenül arra nézzek mindig, amit nem tudok még. Mert olyan dolog márpedig egész életemben lesz arról nem is beszélve, hogy emberként én is felejtek. Kötelességemnek érzem az oktatási törvény bizonyos mértékű megismerését is, szellemiségének áttanulmányozását, valamint befogadását is, valamint az intézményi keretek működésének megértését. Soraimat visszaolvasva elgondolkodtam, vajon mennyi energiámba fog ez nekem kerülni, s vajon mindezek teljesülésének milyen határidőt szabhatok, ami reális? Úgy tűnik, igen csak magasra tettem a lécet magamnak. Jó lesz ezzel majd csínnyán bánnom, mert a magammal szembeni könyörtelenségre már ráfaragtam korábban is. S különben is: Nem biztos, hogy a teljesen makulátlanul, hiánytalanul felkészült tanár az, aki a legjobban tölti be szerepét, és teszi dolgát a legnagyobb sikerrel. Amit reális célként kitűzhetek hosszú távon: Az ész, és értelem helyes egyensúlyának megtalálását, valamint ezek szintézisét is, és önmagamra való reflektálást. De ez mind mérhetetlen mennyiségű pszichés munka. Örömöt. Azt hiszem, hogy örömöt kell tudnom majd találni mindenben, amit tanárként, és segítőként a tanítványaimmal együttműködve teszünk. Mi más is újíthatna meg folytonosan bennünket, mint az öröm, és a szépségek folyamatos felfedezése az életben, ami úgy gondolom, hogy alapvetően nehéz.