Mindennek van határa! Biztosan sokunk emlékezetéből felsejlik ez a mondat akár gyermek, vagy kamasz korból, de később is; Bármilyen élethelyzetből. Szemléljük bármiképpen is a tanári tevékenységet önmagunkban (hivatás, munka, stb.) a belefektetett energiának, és az adott felelősségeknek is megvannak a határai. Kérdés, hogy észrevesszük, rádöbbenünk-e újakra, keresünk-e, vagy pedig a jól megszokott módon tesszük azt, amiért fizetnek. Bár magam még csak a pályára készülő fiatal tanárjelölt vagyok minimális tapasztalattal, de miért ne gondolkodhatnék előre, képzelhetném el azt, amiben élni, létezni fogok életem további részében. Valószínűleg. Kérdésként előttem az lebeg legfőképpen, hogy hányféle rendszert kívánok fenntartani életemben, milyen szerepekben, és milyen mértékig kívánok, vagy éppen érzek késztetést részt venni. Egy idézet jutott eszembe “Született emberként, meghalt: Tanárként” Hát, ha valamit, akkor ezt bizonyosan szeretném elkerülni. Hogy egy szerepből tekintsek életem többi területeire, és hogy ezeket összemossam, illetve jelenségeit figyelmen kívül hagyva végezzem tevékenységemet. Ha magamra, mint tanári hivatást vállaló, egyedülálló, önálló férfi emberre tekintek, akkor valamilyen formában ezt el is várom -talán tudattalanul is- a tanítványaimtól. Megint más lehet a helyzet, a felállás családos emberként. A tanári szakmában megjelenő segítői szerep pedig sokkal inkább nyilvánul meg szerintem abban, hogy úgy végzem majd munkámat, hogy -a kellő, és a végzett munka megerősítő eredményein kívül- akikekkel foglalkozom, azokat mentesítem személyes ambícióim plusz terhe alól. Egyszóval: nem bújok a követelmény, és a következetesség álcája mögé, hogy önmagam tehetségét, kompetens mivoltát folytonosan visszaigazolva hajcsár módjára ostorozzak. Igen, bevallottan sajnos személyes tapasztalataim miatt is gondolkodom különösen sokat ezen, mert úgy gondolom, volt olyan tanárom, aki eképpen viszonyult tevékenységéhez, és hozzám is. Nem szeretnék azonban abba a -szerintem- hibába esni, hogy csak azért, mert engem valami nagyon rossz tapasztalattal látott el, és hagyott maradandó nyomot is, csak azért annak pontosan az ellenkezőjét tegyem, hogy “Én jó legyek”. Viszont mindenemet beleadva pedig felőrölhetem saját energiáimat is úgy érzem. Már előre. Nyilván. Most úgy gondolom, hogy önmagam lehető legkiegyensúlyozottabb működése az, ami majdani tanítványaimnak, és magamnak is a legjobbat tehetem. Van nyilvánvalóan bizonyos mértékű személyességnek a tanár-diák viszonyban, de mint leendő minta is egyben köteles vagyok meghúzni a határaimat, és pusztán befogadóként jelen lenni. Csúnyán szólva: Oldja meg mindenki a saját problémáját. Én is azon vagyok magamban, hogy a sajátjaimból minél kevesebb “csússzon” át, vagy adott esetben pillanatnyi alkalmatlanságom a növendéken csattanjon majd. Nem könnyű feladat. Az legyen jó, amit az órán, és ahogyan teszünk. Az önmagammal végzett munkának célja pedig a teljes élet felé való törekvés, folyamatos megismerés, belső átalakulás, fejlődés.
Kommentek