Egyetemi tanulmányaim alatt a zenepedagógiában, pszichológiában, de más, inkább specifikus tantárgyak keretein belül is gyakran találkoztam ezzel a fogalommal: Tehetség. Vajon áldás-e ez, vagy átok? Az érték a mérték? Kreativitás? Túlélés? Siker? A boldogulás kulcsa? Intelligencia? Sors?
Sokszor elgondolkodom, vajon miféle szerepe van életünkben a tehetségnek, s egyáltalán mi minden az, amit ezzel kell megoldanunk? A választ persze nem tudom most sem, de azért veszem a bátorságot, hogy szabadon, némileg súlytalanul elmélkedjem rajta, s egyszersmind magamon is. In medias res, számomra van a szónak magának, és a köré társuló képzeteimnek, emlékeimnek egy negatív felhangja, ami miatt sokat haragoskodom magára a fogalomra. Folyton késztet a cselekvésre, és a megfelelésre egyaránt. Úgy tűnik, mintha a tehetség számomra kényszerű valami lenne, amit időnként illik megmutatni, s mivel a siker relatív magam pedig vékony jégen járok, így elmondhatom, hogy veszélyes vizekre evezek, ha efelől szemlélem az életemet. Igyekszem egyébként nem is tenni, de mire egy már beidegződött működést legalább annyira megpiszkálok, hogy némi hatását érezzem, hát…ez bizony időbe fog telleni. De semmi baj, azt már megszoktam, hogy az életben semmi, de legalábbis kevés olyan dolog történik, megy végbe, gyorsan, ami igazán megváltoztat, előre mozdít. Tehetségem sokszori, és néha talán túlzott mértékű emlegetése, illetve szemembe mondása inkább hátráltat, s keserűséggel tölt el, ha rá gondolok. Mert nem arra vittem eddig vele, amire én szerettem volna, ezzel pedig módfelett nehéz mostanában szembesülnöm. Mintha minden pluszmunka, kidobott idő, feleslegesen lefutott kör lett volna. De vajon mi köze van mindennek a tehetséghez? Tehetség már maga az is, hogy igyekszem tudomást szerezni önmagamról, megismerni önmagamat? Mert hát ehhez is képességek, intelligencia kell. Érzékenység. Ítélőképesség. A tehetség egyfajta összeg, amire képesek vagyunk, amivel majd eljutunk utunk végére? Kérdezni. Annyit, de annyit tudnék, tudok kérdezni. Igyekszem kerülni a miértet. Elsősorban mondjuk azért, mert mások (illetve egyvalaki, akinek hitelt adtam) azt mondta, hogy ennek a kérdésnek nincsen értelme. Mert a helyzet, amiben harminc évesen felteszem nem egyezik a kérdés időszerű voltával, vagyis a kisgyermek korral. Hm. Azt hiszem ennek igazságáról a magam viszontagságain keresztül menvén én is meggyőződtem később. Méghozzá egy olyan kiélezett konfliktusban, amiben ha nem jön az az isteni szikra, hogy más kérdést tegyek fel, vagy épp: Ne tegyek fel kérdést, egyszerűen csak elfogadom azt, ami van, akkor ma nem biztos, hogy ezeket a sorokat gépelem. Felteszem megint a kérdést? Mi a tehetség? Életerő? Valamiért én nem látom annyira egyértelműen elkülöníthetőnek attól, hogy ki milyen minőségben, intenzitással -néha vehemenciával- éli meg az életét. Persze aztán van a tudomány. Az a nagyon sok minden, amit már előttem jó sokan kitapostak az emberi természetből, és a világmindenségből. Megismeréssel. Na. Ez. Talán ez a tehetség.
Kommentek