Az improvizáció témakörét személyes érintettségem okán említem, s ezáltal emelem is ki oldalamon. Még az összhangzattan alapjait alig-alig ismerő húszévesként kezdtem vele foglalkozni, amikor is első, komoly hangszeremet, egy kalapácsmechanikás digitális zongorát kaptam. Komoly játékszer volt. Bár zongoratechnikám akkor kezdetleges, úgy mondván iskolázatlan volt, mégis, ösztönösen tettem azt, mikor arra felindulást éreztem. Az értőbb (klasszikus) zenehallgatók számára egyértelműen kitűnhet ezekből a kis művekből mindazon zeneszerzők hatása, akiket akkoriban -s a mai napig is egyébként- szívesen, előszeretettel, és bizony sokat hallgattam. Én magam nem tudom megmondani, milyen úton, mechanizmusokon keresztül ivódnak be a zenei minták, de a mai napig úgy érzem, hogy nem vagyok birtokában, és tudatában annak, amit csinálok olyankor. Irányok, hangzások, színek, érzések, s néha egy-egy betanult zenei elem az, ami valahogyan működik ezalatt. Mindezt azért tartom fontosnak különösen, mert sok réten felhasználható bátorságot kaptam azáltal, hogy ezeket a számomra “kis”, de annál fontosabb darabokat, műveket megmutattam. A pozitív reakciók, néha, sőt nem gyakran váratlan mértékű elismerések, amiket másoktól kaptam nagyban befolyásolták zenei tevékenységemet, fejlődésemet. Először is magával a pozitív visszacsatolással, és annak mértékével erősödtem meg, s adtak önbizalmat tevékenységem további folytatásához. Hosszas tétovázás után pedig eltökéltem magamat egy tanszaki koncerten történő megnyilatkozásra, ahová bár kész ötletekkel, de tulajdonképpen azzal a bizonytalansággal – vagy inkább szabadsággal- álltam színpadra, hogy fogalmam sem volt, mi, és hogyan fog ott megtörténni. A véletlenre, s mindenféle intuícióra, de leginkább önmagamra hagytam magamat. Látható sikerrel, szintén elismeréssel. Idővel pedig ezen zenei terméseimet elé vittem komoly, szakmai tekintélynek örvendhető tanároknak, zenészeknek, társaknak, akiknek hasonlóan elismerő válasza, méltatása szintén további lendületet adott, s bátorságot arra, hogy tovább műveljem magam, kísérletezzek. A pedagógiában azért vélek hangsúlyozott szerepet ennek a műfajnak, tevékenységnek, mert úgy gondolom hozzám hasonlóan másoknak is sokat adhat, és építő jellegű lehet. Egyfelől például azzal a szemlélettel, hogy nincs rossz hang, elrontott dolog, csak nem eléggé mert megnyilvánulás. Nyilván a kezdetekkor ez pusztán azzal történhet meg, hogy egy hangot ismételget a tanítvány kedve, ízlése szerint, és biztonságban érzi magát azáltal, hogy azt mindig eltalálja, az az övé, és előttem, mint tanár előtt -a szemléletem miatt- nincs olyan mozdulat, pillanat, gesztus, ami rossz lenne. Ezt persze erőltetni nem szabad, s bizonyos vagyok benne, hogy nem is mindenkinek van erre igénye, képessége. Azonban akinél megmutatkoznak hasonló készségek, azokat bátorítani, s lehetőség szerint fejleszteni kell. Eredményeit pedig tudatosíthatjuk tanítványunkban, s a megszerzett bátorságot, biztonságérzetet pedig minden bizonnyal hasznosíthatjuk önmagunk zenei tevékenységében is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: