Tanulás. Aligha van még egy emberi létet ilyen mélységben, és szerte ágazón átszövő tevékenység, mint a tanulás. Tesszük nap, mint nap tudatosan, vagy éppen tudattalanul egyaránt. Mi mindent lehet tanulni, és mi minden az, ami tanulás? A tanulás felfedezés, tapasztalatszerzés, amit későbbiekben az összefüggések felismerése kényszerít akarva-akaratlanul is rendszerszemléletbe. Tudat, és tudás. Minden bizonnyal az elsők között sajátítja el az ember újszülött gyermekként szülei, és környezete ingereit tudattalanul, mintegy bázisként, alap viszonyulásként az élethez. Közelség. Távolság. Gesztus. Érzés. Benyomás. Az orvostudomány, és a technika fejlődésével kísérletek útján egyre inkább betekintést nyerhetünk a születés előtti állapotokban uralkodó folyamatokba, törvényszerűségekbe, a magzati életbe és vehetjük észre magunk is, hogy mennyi, de mennyi minden hatással van ránk már akkor is. S ez tulajdonképpen egyfelől kiszolgáltatottság is. Külső kényszer, ami a teremtettségben párosul a belső, az egyik –ha nem a legelemibb- emberi motivációs motorral, az ösztönnel. Reflex. Egy újszülött –testének nem lévén tudatában- nem képes elemezni, megfigyelni, hogy a kezébe tett ujjvég mi is. Ösztönösen szorítja meg. Valamilyen módon érzékeli azt egy felsőbb rendező, és válaszadásra készteti, mire a gyermek megmarkolja azt. Mintha az újszülöttben maga a gondviselés mutatkozna meg nyitottsága, kiszolgáltatottsága által egyfelől, és az ő szükségleteit kielégítő szülei, és környezete által egyaránt. Különös, és messzemenően vizsgálható folyamat, míg a gondviselés a teremtett lényt rábízza saját magára, amint az testi, és lelki fejlődésével elér bizonyos szinteket. Visszahúzódik, vagy éppenséggel más minőségben, és folyamatokban vesz részt. Illetve máshogyan. Maximálisan figyelembe véve az egyén szabadságát igyekszik mégis jelen lenni s valamerre terelni, indíttatni a teremtményt. Aligha gondolható, hogy létezik predesztináció. Persze bizonyos kauzális állapotokban, mikor nem mutatkozik út, sem megoldás valamerre az egyén könnyen eshet csapdába, legalábbis a kelepce érzésébe. „Mi lesz ha…?” „Most mindennek vége!” Azt hiszem félelemben tengődő, és a kétségbeesetten vánszorgó ember gondolatvilágából aligha maradhat ki ez kérdés. S teljes joggal, hiszen a kétségbeesettség állapotában nincsenek sémák. Magam is úgy vélem, hogy alapvető tapasztalata kell, hogy legyen a lélek fejlődésének ezen pillanatok mélységes nehézségeinek megtapasztalása. Ha ez valamilyen oknál fogva elmarad, és minden mindig magától értetődően következik be kiszámíthatóan, akkor valószínűsíthető leginkább az előre megírt sors, és a szabadság hiányának problematikája. Mégis mi akkor az, ami a gyermeki léthez oly’ nélkülözhetetlen valós biztonságot, állandóságot, elfogadást és kiszámíthatóságot később felválthatja? Számomra mindenképpen a hit, a biztonság megtapasztalása abban a közegben, amikor körülöttünk semmi sem kiszámítható. Ebben feltétlenül segítséget nyújt az emberi kapcsolatok tanulása, és önmagunk, és környezetünk megismerése. Egy alap tapasztalat, melyet valahonnét mégis magunkkal hozhatunk, és a tudat: Életünk nehézségeiben nem vagyunk egyedül, s ebben minden ember azonos. Ha tetszik: Sorstárs.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: